Sárga bálna

Egy 2011. decemberi Délmagyarország kiadványban jelent meg Bátyi Zoltán tárcájában a Sárga bálna című írás, melyet most itt megosztunk olvasóinkkal. Mielőtt azonban belekezdenénk, tisztázzuk, bálnához, egyéb vízi állathoz, vagy bármilyenhez sincs köze az írásnak.

„Ez meg milyen jószág lehet? - dörzsölte ki szeméből az álom utolsó morzsáit a törött vastengely. Akkor már az egész telep felbolydult, fagyott rögök mögé araszolt ijedten két síndarab, rozsdás bundába öltözött csavarok gurultak a nyomukban, egyikük recsegő sikollyal könyörgött, meneküljünk, testvérek, ez a monstrum felfal, szétmar, megemészt.
-Ki vagy te? Mondd a neved! - kiabált a sárból egy kövér kábelhenger, aki már egy éve uralta a telepet.
De a monstrum nem válaszolt. Sok-sok szemével körbenézett, tekintete a pusztát pásztázta, megmozgatta vascsontjait, majd nyöszörgős-nyikorgós hangon jajdult egyet.
-Hogy ki vagyok? Megmondom én, egy város darabja vagyok, kiszolgált cseléd. És szék, rengeteg szék is vagyok, amikben nagymamák is ültek, ölükben az unokával, ablakomon át nézték nevetgélve a mellettük szaladó házakat. És kapaszkodóvas is vagyok, amin összecsúszott szépséges diáklány ujja szerelmese kezével, és hosszú gumiszőnyeg is vagyok, amit millió ember lába taposott, de én éppen úgy szerettem a munkások durva bakancsát, mint a drágán vett körömcipőt. És én vagyok a megmentő, akit áldottak az eső elől belém menekülők. De én vagyok az is, akit elátkoztak a gyárból munka után kiszédülő munkások, ha nyári melegben megszorult testemben a fülledt levegő. A gép vagyok, amit ünnepeken még fel is virágoztak, a gép, ami síneken száguldozott, majd öregedvén inkább csak kocogott-nyikorgott a város testében körbe és körbe, akit soha nem kérdeztek, elfáradt-e már, és akire úgy mért ütést nagyfejű vaskalapáccsal a szerelő, hogy előtte nagyot köpött a tenyerébe.
-A nevedet mondd, ne szövegelj már annyit - bátorodott a vasúti sín, és lassan előbújt a drótköteg mögül.
-A nevemet? Vagy inkább a számomat? Hogy Egyes? Vagy, hogy Négyes? Vagy Sárga bálna? Mert becézgettek engem így is amíg nem mázoltak kék reklámot a testemre - motyogta a monstrum, és a szeméből kövér könnycseppek gurultak a földig.
-De hát te idegen vagy itt, soha nem láttunk a ceglédi pusztában.
-Mert nem pusztára születtem, csak ide száműztek. Egyszer régen, úgy ötven éve, pesti műhelyből küldtek a napfény városába. Tudjátok meg: én vagyok - és ekkor elcsuklott a hangja -, pontosabban én voltam a híres szegedi Bengáli villamos.
-Vagy úgy! - sóhajtott fel a kábelhenger, a vascső és a vasúti sín. A monstrum a gyomrából pedig kamasz lányok ottfelejtett nevetése csordult, és egy dühös kiáltás: ugyan, emberek, könyörgöm, húzódjanak már beljebb, nem tudom bezárni az ajtókat.”

A 808-as kocsi a „ceglédi pusztában”. Fotó: Karnok Csaba